Minden kutyának csak egy neve legyen

Minden kutyának csak egy neve legyen

Mint minden kutyának, nekem is van nevem. Talán kissé különösebb, hogy az enyém változik. Ez úgy tűnik a sorsommal együtt jár, s bár sokan vannak hasonló úton, azért elmesélem neked miért lett volna jobb, ha sosem változott volna.

Anyámra nem emlékszem túl jól, az első nevemre pedig egyáltalán nem. Ez sem meglepő, sokunkat korán elszakítanak a családunktól, én pedig szerencsésnek éreztem magam, hiszen hamar lett új családom. Úgy emlékszem hideg volt, fújt a szél, én pedig egy kis dobozban vacogva vártam hogy történjen velem valami. Már akkoriban megtanultam várakozni, aminek hasznát vettem egész életem során. Aztán megmozdult a doboz, nem emlékszem mennyi idő telt el, de hirtelen meleget éreztem, kicsit később pedig kinyílt a doboz és ragyogó fények vakítottak el, ezután pedig ismeretlen és izgalmas szagok csapták meg az orrom, az új családomé. Hárman voltak, két lábon jártak, ketten nagyobbak és egy alacsony, ő volt a kedvencem mert mindig úgy éreztem, hogy én pedig az ő kedvence vagyok. Sok időt töltöttünk együtt, én nagyon szerettem őt és mindent megtettem azért, hogy figyeljen rám és törődjön velem. Akkoriban úgy éreztem, most pedig úgy is gondolom, hogy ez a kétlábú volt számomra az igazi társ. Tőle kaptam az első igazi nevemet.

Sajnos az egyik nap eltűntek otthonról, én pedig újra várakozhattam. Nem a várakozás zavarta a lelkem, hanem a hossza. Több alkalommal elsötétült kint minden, majd újra világos lett mire kezdtem rosszul érezni magam. Aztán az egyik este meguntam a várakozást, már nem voltam se kicsi, se gyenge, úgyhogy megpróbáltam kijutni a kertből. Pár próbálkozás után sikerrel jártam, majd azonnal táplálék után indultam. Amire nem számítottam az az, hogy minden lépésemmel új és új szagokba fogok ütközni, és ezek felfedezése annyira elragadott, hogy sötétedésig barangoltam céltalanul, még az élelemről is megfeledkezve. Ami ezután történt, arra nehezen emlékszem vissza, csak foszlányokat tudok felidézni. Egy nagyobb fajtárs azt hitte rólam, hogy az ő territóriumára fáj a fogam, pedig csak szagok után bóklászva eltévedtem. Ő nem vette ezt jó néven és nekem esett. Én ijedtemben nem tudtam védekezni sem, kissé megtépázott, majd sikerült elszaladnom. Ekkor kaptam azt a nagy ütést ami után már csak arra emlékszem, hogy kétlábúak vesznek körbe, az egyikük valami chipről beszél, a másik pedig rázta a fejét, hogy az nincs. De legalább azt is hallottam, hogy szerencsére nincs nagyobb bajom, ők pedig arról győzködtek, hogy minden rendben lesz.

Ezt az emlékemet sok utazgatás követte, volt ahol bökdöstek, lenyírták a bundámat, valami keserűt is etettek velem, de nem tudtam ellenkezni. Inkább vártam, hátha máshogy lesz, várni úgyis tudok, megtanultam. Aztán végül elvittek egy helyre, ahol sok fajtársam is volt. Itt rengeteg időt töltöttem, néha kivittek sétálni, néha pedig hozzám jöttek látogatóba, de senki sem adott otthont. Ez a hely pedig nem az otthonom, és a társam is hiányzik. Olyan sokáig várakoztam, hogy ez a hiányérzet már teljesen eltűnt. Emlékeztem az illatra, a nevetésre, ahogy hozzám ér, de már egy másik életként. Vigasztalásul kaptam egy újabb nevet, és egy igéretet, hogy majd jobb lesz.

Aztán az egyik nap nagyon mosolyogva jöttek hozzám a kétlábúak, volt velük egy számomra ismeretlen szagú is. Először elmentünk sétálni, aztán egy lekerített kis parkba terelt, majd ott hagytak egy kis időre. Örültem, hogy újra kint lehetek, de nem számítottam semmire, már megtanultam elfogadni, hogy ez az új életem. Aztán a sors mégiscsak megviccelt, hiszen visszatértek egy fajtárssal aki nagyon barátságos volt velem, én pedig egyből beleszerettem. Úgy éreztem megérti minden mozdulatom, érti minden szándékom, én pedig boldogan viszonoztam minden közelítő szándékát. Mikor ezt meglátták a kétlábúak, nagyon boldognak tűntek. Annyit megértettem, hogy még párszor találkozhatok az új társammal, de nem igazán értettem miről van szó, viszont boldog voltam, hogy újra lesz valaki, akit igazán szerethetek.

Ekkoriban nagyon jó volt a sorsom, boldog lehettem, főleg miután kiderült, hogy az elkövetkező pár közösen töltött nap után engem örökbefogadnak. Természetesen nem tudtam mit is jelent ez, csak azt éreztem, hogy megint változás jön az életemben, de bíztam benne, hogy ismét jó irányban. Vártam, vártam az új találkozásokat és vártam a változást.

A változás pedig hamar eljött, az egyik nap elvittek engem a sok rácsos helyről egy szép nagy kertbe, ahol az új társam és a kétlábúja is ott volt. Én nagyon örültem mikor megláttam őket, repültem a kocsiból feléjük, ők pedig boldogan fogadtak. Itt kaptam meg a negyedik nevemet.

Tudod, nekem nem kell sok. Nekem elég, ha van, aki viszonozza a társaságom, aki szeret ha szeretem őt. És életemben másodjára éreztem úgy, hogy ez a kivánságom teljesül. Nagyon sokáig voltunk így hármasban, az új testvérem és az új gazdám is öregedni kezdett. Én magam sem tudtam már úgy és annyit szaladgálni, mint régen, de kárpótolt, hogy esténként van kihez bújni. Valószínűleg az is a korral jár, ami a lábammal történik. Az egyik nap furcsa fájdalmat éreztem mikor léptem és azóta úgy érzem, mintha növekedne rajtam valami. Testvérem arcán is furcsa és büdös kis kinövés van. Kétlábú társunk fejcsóválva nézte ezeket az elváltozásokat, és csak azt hajtogatta, hogy a korral jár. Én nem vitatkozom, én boldog vagyok így is.

Egészen addig voltam boldog, amíg az egyik nap magunkra maradtunk. A kétlábú elment, de nem jött vissza többet. Én emlékeztem rá, milyen az, mikor így magára hagynak, és arra is, hogy mivel járt ez a legutóbb. Ennek ellenére szerettem volna megpróbálni újra, testvérem is szerette volna, de már öregek voltunk. Kiásni nem tudtuk magunkat a hideg földön keresztül, felmászni pedig már nem tudtunk sehová. Úgyhogy vártunk. Megtanítottam őt is várakozni, hiszen nekem már nagyon ment. Életemben nem várakoztam még ilyen sokat.

Mikor már annyira elgyengültem, hogy lábra sem tudtam állni, testvéremet pedig mindenhol csomók borították, mikor már éhségemben majdnem feladtam a várakozást, akkor fordult még egyszer, utoljára az életem. Ismeretlenek jöttek értem, ketten voltak. Az egyikük sírt mikor meglátott, így hát én is sírtam a boldogságtól, hogy láthatok valakit. Azt mondták nem lesz semmi baj, megtesznek értem mindent amit csak lehet, de engem ez már nem érdekelt. Én boldog voltam, hogy szólnak hozzám, hogy valaki hozzám ért és, hogy valaki gondoskodik a testvéremről is. Mindkettőnket elvittek magukkal egy szép nagy helyre, ahol nagyon sok fajtársunk volt. A kétlábúakból is sokan voltak, nem tudtam betelni az új illatokkal. Ketten a bundámat tették rendbe, nem tapadt már össze és nem is viszketett, amiért nagyon hálás voltam. Aztán volt aki ismét szúrkált, böködött, még egy furcsa steril helyre is elvittek többször. Volt aki segített járni, és minden nap foglalkozott velem, de voltak akik csak simogatni jöttek engem. Én boldog voltam, életemben utoljára, hogy törődnek velem.

Az utolsó nevemet is itt kaptam meg. Erre a nevemre vagyok a legbüszkébb, és ezért vagyok a leghálásabb. Az utolsó nevemmel együtt kaptam meg azt az élettől, amire sosem gondoltam, hogy fontos a számomra. Végre úgy éreztem látnak engem, végre azt éreztem, tényleg szeretnek. De a sors nem mindenkinek ad sokat a jóból, így nekem sem. Én örökké hálás leszek azért, hogy mikor a halál küszöbére léptem, még voltak akik szerettek. Hiszen ez a szeretet elég ahhoz, hogy könnyebb legyen.

És ha csak egy kívánságom teljesülhetne, akkor az az lenne, hogy minden kutyának csak egy neve legyen.

Töpi emlékére

Török Zsolt – 2021 Január