Interjú Rákosi Krisztivel

Interjú Rákosi Krisztivel

Következő beszélgetőpartnerem egy színfoltja a csapatnak, bár kevés alkalmunk volt együtt dolgozni, minden közös emlék a vidámságról, a felszabadultságról szól. Az élet úgy hozta, hogy már kevés időt tölt az Ürömi Állatotthonban, ezért a kutyaiskolai órák után sétálva beszélgettünk egy kicsit a múltról és a jelenről, arról, hogy mekkora változásokat képes elhozni az ember életében egyetlen négylábú társ, és mennyit számít az, ha előítéletek nélkül adunk esélyt.

Interjú Rákosi Krisztivel, az Ürömi Állatotthon önkéntesével.

Kriszti: … emlékszem mikor idejöttél először, te olyan figura voltál aki meghallja a poént és nem nagyon reagál. Akkor mondtam, hogy jó, akkor ő ilyen és kész. Aztán elkezdted dokumentálni az eseményeket, jöttek a fotók a posztokhoz, az eseményekhez, jöttetek kirándulni, gyereknapra satöbbi, aztán megírtad az első év végén az összefoglalódat.

Olyasmit írtál, hogy “nem igazán akartam jönni, de hál istennek a feleségem kimozdított és ez életem legjobb döntése volt”. A szemünk láttára alakultál át fapofából mosolygós emberré, ennél jobb nem kell. Neked ez egy terápia volt. Ha bárki kérdezi milyen ide jönni, kérdezze meg a Zsoltit. Persze valószínűleg előtte sem voltál egy búskomor figura, de látványos volt az átalakulás.

Zsolt: Örülök, hogy emlékszel erre. És igen, ez egy kicsit távolságtartás is volt, mivel még ismerkedtem a hellyel, az emberekkel. 

Kriszti: Kénytelen voltál ellazulni, mert mellettünk aztán máshogy nem lehet. Meg elkezdted meglátni a dolgokat ami az emberben elindít olyan változásokat, amitől befogadóbb lesz, könnyebben mutat meg magából dolgokat, mert különben nem tudja feldolgozni a rengeteg érzelmi töltetet ami itt történik.

Zs: Ezekről majd részletesen beszélgetünk, de igen, aki ide jön és úgy dönt, hogy rászánja az időt a csapatra, az állatotthonra és a kutyákra, az elindul egy olyan pozitív irányba amiből jó értelemben véve nincs vissza út. Viszont fordítsuk meg kicsit a beszélgetést, hiszen most a te történeted a fontos. Emlékszel még mikor keveredtél a csapatba, hogyan hallottál először a menhelyről?

K: Éppen aktuális ez a beszélgetés, ugyanis február végén lesz négy éve, hogy betettem ide a lábam. Az évfordulókkal részben jóban vagyok, részben rosszban, de ez egy jó emlék.  Facebook hirdetésből ismertem meg őket, még emlékszem a szalmabálába tűzdelt magenta lufis képre amivel hirdettek.  Akkoriban még itt laktam anyukámmal a környéken, Pilisszentivánon. Mondtam neki, hogy jöjjünk el egy hétvégén. El is jöttünk, de csak én ragadtam itt, anyunak nem volt elég ideje. Volt nekünk is kutyánk, de nem volt olyan személyisége, hogy igazi társként jöjjön velünk mindenhova. Elvittük sétálni, szerettük, de nem éltük meg vele a kutyázást. Egyébként rottweilerekkel nőttem fel, anyuéknak az volt mióta az eszemet tudom, dolgoztak, kutyasuliztunk, innen indul a kutyazás nálam amúgy.

Az első kutya akit sétáltattam az Tina volt. Nagyon cuki és aranyos volt. Utána jött a Farsangi rendezvény, emlékeim szerint ott is kutyát sétáltattam. Az első nagy biznisz a csajokkal a télűző bábu építése volt erre az alkalomra, na, az nagy röhögés volt. Mindenki meglovagolta a szalmabábut, sokat nevettünk miközben bénáztunk az összekötözéssel. Ez volt az első ilyen közösségi élmény. 

Aztán jött a gondolat, hogy én összegereblyézem a faleveleket. Innen jön a mára legendás Nehúzdazsákot Kriszti. Mert én ugye kérdeztem, hogy mibe rakjuk a levelet. A terv az volt, hogy hátul a lovaknál elterítjük és komposztálódik, nem lesz útban. Úgyhogy nagy kukászsákba pakolgattam bele a levelet, és kértem segítséget az elhordásában. Az egyik régi önkéntes lány segített, de közben húzta a teli zsákokat a földön. Én meg szóltam neki, hogy ne húzza már a zsákot, mert kilyukad, pedig tudnánk többször is használni. Erre ő teljesen felháborodott, hogy “Mit magyaráz ez? Hát most jött ide! Ki ez? Különben is, mi az, hogy ne húzzam a zsákot?”. Na, és így lettem Nehúzdazsákot Kriszti, ezt a mai napig ellövögetjük időnként. Kaptam is egy emlékpólót, amin rajta van.

Csak vidáman!
Csak vidáman!

Ha össze kéne foglalnom, valahogy mindig én voltam a nevetés vagy a sírás a menhelyen. Ildi például miattam tud nyilvánosan sírni és ezért hálás. Az előző kör szaporítós uszkároknál Hanna miatt, karácsonykor teljesen megrogytam, voltam nála a kennelben és csak csimpaszkodott rám, bújt ahogy tudott. Majd megszakadt a szívem! Elmeséltem a többieknek a melegedőben és persze potyogtak csendben a könnyeim. Ildit itt találta telibe ez az érzelemkitörés.

Milyen boldog voltam mikor Zsivány gazdisodott, meg Papus. De sorolhatnám, mindenki egy kicsit a szívünkhöz nő. A posztok és a rendezvények, a kitelepülések mellett én inkább a kutyákkal való egyéni foglalkozásban voltam jó. Mindig volt valaki, akit felkaroltam és többet foglalkoztam vele. Többeknek a plusz foglalkozások segítettek a könnyebb gazdisodásban. 

Zsolt: Szóval négy éve, ami azt jelenti, hogy te is akkor kerültél be, mikor már a csapat nagyjából kialakult.

K: Igen, volt akkor egy társaság, de amúgy semmi nem volt itt fizikailag ilyen fejlett, mint most. Aknából húztuk a vizet satöbbi, ezeket a sztorikat már hallottad. De jó volt. Ahhoz képest egy szuper fejlődésen ment keresztül a menhely. Megépült a melegedő, ez volt a legnagyobb áttörés. A többi fejlődésről már olvashattak a kedves olvasók az előző riportokban, de fantasztikus és hálás dolog, ami ezen a menhelyen történik!

Zs: Hogy élted meg ezt a fejlődést? Hiszen te a közepében voltál ennek a robbanásszerű változásnak.

K: Igazából nehéz rendet tartani, ez azóta is igaz. Sokan jönnek sétáltatni, körülnézni és nehéz kontrollálni, hogy ki mit hol tesz le. Ezért állandóan megy az, hogy tegyünk rendet, kipakolunk, bepakolunk, átpakolunk. Ez még néha előfordul, de jelentősen jobb a helyzet, mert majdnem mindennek lett helye. 

Gazdikereső posztokban is nagyot fejlődtünk. Nem volt senkinek ideje vagy gépe, hogy rendes portrékat készítsen, abból dolgoztunk, ami volt. Idővel viszont mindig jött valaki egy jó fotómasinával a rendezvényekre, készültek jobb képek a kutyákról, jobb képekkel könnyebb volt bemutatni kis lakóink csodás személyiségét. Hamarosan én is bekapcsolódtam az admin dolgokba, ha volt ötletem és megismertem az itteni kutyákat, akkor elkezdtem írni róluk. Ha van érzelmi töltet, vagy csak megismered őket jobban, akkor azokról a kutyákról jobban tudsz írni. Akár egy gazdikereső posztot vagy a heti beidőzítettnél azt a pár plusz sort. Ha van kötődés, van ötlet. Ezekben az írásokban tudtam idővel többet vállalni és volt is olyan, aminek köszönhetően gazdit találtunk.

Zs: Ez az évek során szépen kifejlődött.

K: Igen, egyre többen jöttek a csapatba és egymástól jöttek az ötletek. Ahogy beszélgettünk, hülyéskedtünk és egyre jobban megismertük a kutyákat.

Zs: A kitelepüléseken is részt vettél?

K: Igen, igen. Az az első két és fél év, amit itt töltöttem, olyan időszaka volt az életemnek, hogy akkor gyakorlatilag minden szabadidőmet itt töltöttem. Mentünk adománygyűjtésre, HDR-en résztvettünk, szórólapoztunk, beszélgettünk érdeklődőkkel, vigyáztunk a cuccokra a versenyeken, segítettünk a versenyzőknek. 

A felelős állattartásért pacsiztunk
A felelős állattartásért pacsiztunk

Zs: A HDR hogy indult neked?

K: Az első évben nekem még nem volt saját kutyám, nem is merült fel, hogy szeretnék futni. Drukkoltam és vigyáztam a holmikra. Aztán később, mikor lett kutyám, akkor én is meg akartam csinálni. Nem teljesítményből, hanem azért, mert ő és én, ketten együtt. A klasszikus mottó tudod: “Hat láb, két szív, egy büszkeség.” Mivel ő is a menhelyről származott, ezért az a vonal is erősödött, hogy a menhelyi kutya semmivel sem kevesebb, mint bármelyik másik, aki akár tenyésztőtől vagy bárhonnan származik. Magunkért csináltuk és óriási élmény volt. Hatalmas nagy élmény azt tapasztalni, amiről már meséltek a többiek, hogy a kutyáddal együtt leküzdöd az akadályt, ha kell ő húz téged, ha kell, akkor te bátorítod őt. Ott a verseny szellemében minden kutya sokkal jobban odafigyel a gazdájára. 

Kriszti Liloval HDR-en
Kriszti Liloval HDR-en

Egyébként az egyik meglehetősen dimbes-dombos HDR-es felkészülésen pattant ki a fejemből a Denisz a komisz c. filmből a “Hegyen-völgyön át szökellve jő” jelmondat, amit jó hangosan ismételve mindenhol elkántálunk azóta. Ez lett a csapat szlogenje, befutónál, indulásnál és verseny közben is. Többször érkezik rá válasz valahonnan a semmiből, mikor valaki már máshol tart. Igazán inspiráló tud lenni. 

Zs: És milyen élmény számodra az, hogy manapság már nagyon sok helyen megismerik az Ürömi Állatotthont? Legyen szó versenyekről, kitelepülésekről, vagy csak simán civilben is.

K: Óriási szerepe van ebben, hogy olyanok a csapattagok, régebben és most is, hogy normális mindig a kommunikáció, nem is kell rá külön figyelni. Nincs rivalizálás, nincs bezzegezés, semmi. Szuper emberek! Mi csináljuk a dolgunkat, ha kell, segítünk. Ez a csendes és stabil munka a lassú víz partot most elv alapján szép lassan beérik. Lassacskán megtanulják, hogy erre a csapatra lehet számítani, hogy itt jó helyen van az adomány, legyen az pénzbeli vagy tárgybeli. Mert látják, hogy ez az állatokra van fordítva, nincs se kérkedés, se nagyképűsködés. Nem híresnek kell lenni, hanem megbízhatónak. Utána tudják, mindig számíthatnak ránk. 

A legjobb, hogy ezt kívülről is halljuk és látjuk. Látni akár Facebook kommentek közt is. Minket a szájára nem vesz senki, ha meg is próbálja valaki, olyan emberek kelnek védelmünkre, akiket még nem is ismerünk. Voltak példák, mint az egyenkabát amibe belekötöttek, hogy persze erre költünk. Pedig aki ismer minket tudja, hogy ezt mindenki saját zsebből intézte. 

Az egyik ilyen kommentnél is egy számomra idegen követőnk beírta, hogy el lehet jönni a menhelyre, be lehet csatlakozni a mindennapi munkákba, és meg lehet nézni, hogy milyen erőforrás hová kerül, mert itt minden a kutyákról szól.

Az, hogy az alapítvány mögött van két év, és kapjuk az adó 1%-ot, az nem az ilyenfajta külsőségekre megy. Abból fejlesztjük a menhelyet, ha kell, segítünk vidéki menhelyeknek is. Nem is tudom hány hellyel állunk kapcsolatban. Ha van plusz, akkor kisegítjük őket, és akik ide adományoznak azok pontosan tudják ezt, hogy amennyiben többlet keletkezik és tudunk belőle segíteni, akkor a megfelelő helyen segítünk is.

Zs: Egy kicsit ide tartozik, bár tágabb problémakör az a vidék megsegítése. Már többször sikerült vidéki gyepmesteri telepről menteni kutyát.

K: Ez egy végeláthatatlan sziszifuszi harc. Nagyon nehéz és soha nem lesz vége. Sajnos folyamatosan “termelődnek” a kutyák. Vannak megyék, ahol heti szinten mennek ki kutyákhoz és nem győzik. Csinálnak ivartalanítási programokat is, ami után visszakerül a családhoz a kutyus, ennyivel is kevesebb születik a következő időszakra. 

Zs: Én nagyon örülök annak, hogy azzal, hogy itt egy stabil bázis épül, lehetőség nyílt a vidékiek megsegítésére is.

K: Azzal, hogy ha valaki, jelen esetben ez a menhely, példát tud mutatni azzal, hogy lehet úgy is csinálni, hogy közben lehet  másnak is segíteni (nem feltétlen azzal, hogy odamegy és két kezi segítséget nyújt, mert erre nincs kapacitás), akár megelőzéssel, akár információ átadással, apró fontos lépésekkel. Adrienn egyik jelmondata, hogy “Az állatmentés nem földrajzi kérdés”. De természetesen mindig előnyt kell élveznie a saját térségnek. 

Zs: Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan.

K: Igen, mert itt is mindig van mit csinálni. De volt már olyan, hogy mi hirdettünk meg egy vidéki kutyát, rajtunk keresztül folyt az egész. Mi kerestük meg a megfelelő gazdit, mi választottuk ki végül. Tehát nem darabszámra megyünk, nem az a lényeg, hogy kevesebb kutya legyen, hanem, hogy utána ne legyen gondja az életében, maradjon ott a gazdájával élete végéig. Örökbefogadásnál is mindenkinek elmondjuk, bármi gond van, akkor tessék szólni. Kimegyünk házhoz, megnézzük, segítünk a képzésben vagy tanácsot adunk, ha beteg akkor hívjon fel, hátha tudunk segíteni. Segítséget kérni nem szégyen, és ez nagyon fontos.

Zs: Ez azért is működik, mert megbíznak a csapatban.

K: Igen, mert ha törődsz velük, nem hagyod magára a gazdát sem, akkor működik. Szívesen eljönnek látogatóba, képeket küldenek. Minden évben szeretnénk szervezni egy gazdis találkozót is, amit most a Covid nem engedett.

Zs: Mikor én 2018 februárjában idekerültem, száz alatt volt a kiadott kutyák száma. Most készült el a statisztika, tavaly már 172 örökbeadott kutya volt. Szóval több, mint megdupláztuk a számukat.

K: Hála istennek! Itt látszik a rengeteg befektett energia a legjobban, ezért csináljuk. 

Zs: Most pedig egy kicsit nehezebb témára szeretnék áttérni, hiszen te úgy vagy itt velünk, hogy már igazából nem vagy itt. 

K: Részben már ismered ezt a sztorit. Ugye idejöttem négy éve februárban. Utána beköltöztem Budapestre, a belvárosban laktam, 5. ker 3. emelet a Nagykörúton. Az akkori párom nem akart a lakásban kutyát. Ezt hajlandó voltam elfogadni, de aztán neki nagy szíve vágya volt egy fajta macska, és az egyik nap közölte, hogy már járt a tenyésztőnél és lesz macska. Én meg mondtam, hogy ez így nem fair, akkor nekem meg lesz kutyám. Addig beszélgettünk amíg beleegyezett. Persze, ne legyen nagy és ne egye meg a macskát.

Nekem először Ropi tetszett, akkoriban kevésbé volt fix, hogy Ropi és Ildi mennyire lesz együtt. Én akkor néztem őt távolabbról, és láttam azt, hogyan reagál például a madarakra, éreztem, hogy nem feltétlen lenne jó a macska mellé. Akkoriban volt itt egy kutya, aki nyolcasban ugrált a kennelben miközben különböző artikulálatlan módokon üvöltözött és ugatott amíg benn volt. Mikor kihoztad, akkor semmi baja nem volt, akkor csak az járt a fejében, hogy “menjünk, menjünk, menjünk, labda, labda, labda”. Egy igazi őrült volt, nem is kellett senkinek sem. Azon kívül, hogy rendszeresen sétáltatták és labdáztak vele, nem történt semmi. Én meg mondtam, hogy akkor elkezdek vele komolyabban foglalkozni, nem azért, mert nagy szerelmem volt, hanem, hogy neki is legyen kicsit több élete a labdázásnál. Időnként megfésültem, megfürdettem, kirándulásokra én vittem őt, hogy szokja a társaságot. Foglalkozgattam vele, abban az időszakban többször tudtunk tartani kutyasulit a menhelyi kutyáknak. Ez egyébként most is megy, csak kevesebb alkalmunk van rá. Na, az egyik ilyen alkalommal a kezembe nyomták, hogy itt a Gombi, foglalkozzak vele. Gombin ott volt a fojtólánc, a szájkosár, mert Gombi kicsi volt, de bors. Minden érdekelte, csak az nem, amivel foglalkozni kellett. Aztán jött a fektetés. Nekem odaszólt Adri, hogy Gombinak nem kell, úgysem fog lefeküdni. Én pedig próbálkoztam bőszen, és sikerült is. Erre kérdezte Adri, hogy lefeküdt? Mondtam, hogy igen. “Á, úgysem marad úgy”. Hát, úgy maradt. Na, erre mondta, hogy akkor megnyertem a kutyát. Akkor még nem tudtuk, hogy tényleg. 

Kriszti Gombival
Kriszti Gombival | Ebporté – Ádám Korinna

Szóval így indult. Utána külön foglalkoztam vele, néhány hónap múlva nyáron történt az előbb említett beszélgetés arról, hogy nekem lehet kutyám a lakásban. Szóval még a macska kérdés volt, Adrienn hozott otthonról egyet. Betette egy ketrecbe, letettük ide a placcra, én pedig Gombit pórázon odavezettem. Nézték egymást, szagolgatták, aztán megmozdult a macska amivel megzörgette a ketrecet, a kutya meg hátraugrott tőle. Szóval nem akart vele semmit csinálni. Ezen a hétvégén hazavittem Gombit. Szerintem ő már tudta, hogy haza fogom vinni. Előtte lévő napokon mikor sétáltattam, akkor utána nem vittem vissza egyből. Megálltunk beszélgetni, vagy kávézni, a kutya pedig itt maradt mellettem. Láttam rajta, hogy nem tudta hova tenni azt, hogy nem csinálunk semmit, csak vagyunk. Elkezdett jobban odafigyelni a környezetére. Na, szóval, pénteken hazavittem, akkor érkezett a cica is, mindkét állatnak új volt a terep. Összeismertettük őket, nem volt kergetőzés meg semmi, nem akarták egymást megölni. Úgyhogy elkezdtük a közös életet. Hétvégenként, illetve mikor jöttünk kutyasuliba, akkor már nem az a kutya jött vissza velem, akit innen örökbefogadtam. Mondták is, hogy mennyire megváltozott, már nem is úgy néz, mint régen. Póráz nélkül közlekedett a menhelyen, ha akartam volna, akkor sem tudtam volna elhagyni, úgy tapadt rám, mint egy matrica. Emlékszem mikor már tudnivaló volt, hogy elviszem haza, akkor mindenki nagyon örült. Helgának is szívszerelme volt Gombi, a nyakamba ugrott az örömtől, hogy elviszem.

Szóval nem volt szerelem, de két vagy három nap kellett, hogy megvegyen engem kilóra. Aztán akárhol voltunk, ez a kutya csak bámult. Adrienn is mondta, hogy ő nem néz engem, hanem bámul. Úgy nézett, mint aki szerelmes. Olyanok voltunk, mint a borsó meg a héja.

Visszajártunk sulizni, robbanásszerűen fejlődött, eljártunk bemutatózni is. Olyan dolgokat is megtanult, amiket senki nem mutatott neki. Úgy ült lábhoz, úgy igazodott, hogy külön nem is tanítottuk neki. Annyira velem akart lenni, hogy magától is felvette ezeket. Ez az a kutya, aki már itt élt két éve és mindenkit megharapott. 

Az első naptól kezdve úgy lakott velem a masszív embertömeg közepén, hogy senki nem mondta volna meg, hogy milyen volt “előttem”… 

Gombival
Gombival

Zs: És mi volt a váltás?

K: Hogy mi volt a váltás? A váltás az volt, hogy ő meghalt. Reggelről estére… 2017 július 1-én elvittem haza, 2019 február 26-án reggel elmentem dolgozni, elköszöntünk egymástól, mikor hazaértem addigra ő már nem élt.

Hívtam Adriennt, aki valahonnan a Bécsi útról fordult vissza és jött el hozzánk. Akkor már hívta az állatorvost, Molnárékat is. Anyukámmal volt egy idősebb kutyánk, előtte három nappal pedig lett egy kölyökkutyánk is, úgyhogy muszáj volt tudnunk, mi történt Gombival, nehogy a másik kettőt veszélyeztesse. A boncoláson kiderült, hogy megállt a szíve. Nem tudjuk pontosan miért, nem tudtuk, hogy volt-e bármi baja, sosem volt jele, rendszeresen jártunk dokihoz ellenőrizni az egészségét… 

Én azt a következtetést vontam le, és később írtam is erről, többet is, hogy nem tehetjük meg azt, hogy kutyák évekig élnek rácsok mögött, kennelben. Olyan stresszben vannak bizonyos kutyák a bezártságtól, ami évek alatt felhalmozódik és felzabálja a szervezetüket. Az a fajta pörgés, amit Gombi előadott, és amivel itt töltötte az idejét, én azt gondolom nem volt hasznos a szervezetének. Nem volt még hét éves se. Én azt hittem, hogy lesz legalább annyi időnk együtt, mint amennyi volt egymás nélkül. Nem jött össze.

Amikor ez megtörtént, hát nehéz volt utána jönni.

Nincsen szeglete a menhelynek, ami ne emlékeztetne rá. Ott valami eltört. Nem tehetnek róla a kutyák akik itt vannak, de annyira fájt, hogy képtelen voltam az otthoni saját kiskutyámra is odafigyelni, és energiát tenni bele. Megszűntem létezni, eltörtem. Kellett majdnem három hónap, mire el tudtam kezdeni újra működni valamennyire.

Utána volt egy-egy fellángolás, amikor tudtam írni egy olyan posztot, aminek volt hatása és értelme. De egyre kevesebbet jöttem, nem éreztem, hogy itt akarom tölteni az időmet. Dühös voltam az emberekre, akik idejöttek látogatóba, és körbevezettem őket néhányszor. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy “Miért válogattok? Miért akartok tökéleteset?”. Ez azért nem jó mert öreg, az azért, mert lelóg a füle, amaz meg jobbra néz és nem balra. 

Mindig elmondtam, el kell dönteni, hogy miért szeretne kutyát. Azért, mert segíteni szeretne? Ha szeretne segíteni, és olyanok a körülményei, hogy tényleg meg tudja tenni, akkor válasszon egy olyan kutyát, akinek tényleg segítség, hogy kikerül innen végre, mert idősebb, mert sánta, háromlábú, fél füle van, vagy mit tudom én. Hogy tudják, milyen az, ha van családja, hogy lássa milyen az, ha tartozik valahová.

Dühített az, hogy az ember kibeszéli a lelkét, mindent elmond amit az adott kutyáról tud, és látod a látogatón, hogy az egyik fülén be, a másikon ki. Mondanám, hogy tisztelet a kivételnek, de akkor én úgy éreztem, hogy nincs értelme. Aztán le is épült az egész, kevesebbet jártam, aztán jött az a váltás, hogy elköltöztem vidékre. Akkor meg teljesen megszűnt az, hogy jövök és fizikailag segítek.

Ha kell osztom a posztokat, ha jön az ihlet írok valami hatásost. Most hosszú idő után először van pár ötlet a fejemben amiből fogok írni egy-egy kutyának, akik itt vannak már régóta. Remélem, hogy ennek ugyanolyan hatása lesz, mint régebben. 

Az egyik kedvenc ilyen sztorim az Parádé. Az a poszt ami alapján ő gazdisodott, azt én írtam. Akkor már két éve itt volt, harapós volt satöbbi. Én írtam, hogy “2 év, 0 érdeklődő, 0% esély?”. Persze hosszabb volt az írás, de jelentkezett egy hölgy, hogy akkor ő adna neki 50% esélyt. Vagy megmarad náluk, vagy nem. És ott van, éli világát. Mi akkor azt mondtuk, ha ő gazdisodik, akkor bárki.

Az egyik ilyen kutya akiről írni szeretnék az Ámor. Ebben benne lesz Gombi is, mert igen is megkapod az esélyt, dolgozni kell a kutyával. Amikor elviszed haza, akkor kezdődik az igazi munka. Gombival is nagyon sok dolgom volt. Mikor nem voltam otthon, az akkori páromhoz jött két barátja, mind a kettőt megharapta. Én akkor beszéltem szakemberrel, mit hogyan, mit ne, én pedig beletettem az energiát, és lett egy kutyám, akire mindenki mondta, hogy őt akarja. Én meg mondtam hogy “nem akarjátok, nem tudjátok mennyi munka van benne”. Nem vér és veríték (bár néha az), de munka. Elképesztő változásokat tud produkálni, ha az ember megadja az esélyt.

Zs: Kicsit vidámabb irányba kanyarodva, mielőtt kijöttünk a pályára pont elkaptam tőled egy mondatot a konyhában. Azt mondtad, hogy kijöttél egy napra és ez neked két hétre feltöltődés. 

K: Igen. Pénteken feljöttem, elhoztam a két kutyám is. Nekem kellett, hogy kicsit érezzem azt, hogy csinálok velük valamit. Úgyhogy kutyasuli. Mert ahol most lakom ott erre nincs lehetőség. És dolgozott a kutya, és úgy nézett, és úgy csinálta a feladatokat, hogy nem bírtam ki mosolygás nélkül. Ez nagy lökést adott, ha hazamegyek akkor remélve, hogy kitart ez a lendület, én szeretném folytatni ezt otthon is.

Nagyon kellett már az, hogy találkozzunk, hogy beszéljünk. Nekem itt van a második családom. Tudod, hogy ide mindig jöhetsz. Itt mindig örömmel fognak fogadni.

Zs: Van kedvenc sztorid innen a menhelyről?

K: Volt pár olyan gazdisodás ami talán nem ment csodaszámba, de nagyon problémás kutyák voltak. Sok időt töltöttek itt, de aztán jött valaki, és elvitte magához, és azóta is együtt élnek. Ilyen például Lord, Azim, Parádé, Báró. 

Mambo fejlődése
Mambo fejlődése

Mambo az egyik kedvenc sztorim még. “Nekem” hoztuk el a miskolci gyepiről, én láttam meg a kis “rongyost” és kértem, hogy hozzuk el. Láttam a lelkét, hogy csodálatos társa lesz valakinek! Jártam hozzá minden másnap, te is tudod mekkorát változott 1 hét különbseggel mikor megneztük a portréidat róla. Kikupálodott a külseje, elkezdett nyitni emberek és kutyák felé is, aztán elvittem “szabadnapra” a Hajógyárira. Szoci, minden volt, meg a Rómaira is vittem, fagyit és hekket enni. Senki sem hitte el hogy gazdikereső, azt hitték az én kutyám. Annyira kapcsolódott és tökéletesen viselkedett. Röviddel ezután eljött érte az Igazi. Nagyon boldog voltam! Mikor “megtalált” a gazdis csopiban, nem győzött hálálkodni, hogy mennyire köszöni ezt a tökéletes kutyát, hogy pluszban adtam neki, s ő egy fantasztikus társat kaphatott így. Mambo azóta is a nyakamba ugrik és bebújna a bőröm alá mikor találkozunk. 

Zs: Zárszóként pedig a szokásos kérdés, hogy aki ellátogat hozzánk akár támogatási céllal, akár csak úgy, vagy önkéntesként szeretne segíteni, nekik mit üzensz?

K: Számomra a lefgontosabb üzenet, az az, hogy bárhol, bárki úgy dönt, hogy menhelyről szeretne örökbefogadni kutyát, ne azt nézze, hogy mit csinál a kutya a kennelben. Mert azok felvett dolgok. Hozza ki, sétáljon vele, simogassa, beszélgessen vele, szóval kezdje el megismerni. Adjon egy esélyt. Aztán próbálja megállapítani, hogy van-e köztük rezgés, vagy nincs. Ha nincs, azt a menhelyen úgyis meg tudják mondani. Ha nem illik a stílusodhoz, az életviteledhez, akkor nem neked való. Az a lényeg, hogy ő milyen és te milyen vagy.

Nem véletlenül nem adunk ki kutyát az első találkozás után, és nem is “érkezési sorrendben”. Meg kell őket ismerni, a legjobban passzoló gazdit keressük mindig. Gombi erre a legjobb példa, üvöltve pörgött a kennelben, és belőle lett a legjobb cimbora.

Török Zsolt, 2021. február

 

Krisztiről és gombiról:

➔Hogy mi jár a fejemben? 

➔Van időd?

➔Lelkes Edzőklub