Interjú Komlós Tímeával és Breitenstein Gyulával, az állatotthon önkénteseivel

Interjú Komlós Tímeával és Breitenstein Gyulával, az állatotthon önkénteseivel

Az állatotthon csapata folyamatosan növekszik, sokan sokféle feladatot látnak el. A mai alkalommal két önkéntessel beszélgetek, akik eltérő területeken segédkeznek. A kennelek takarításától a mosogatáson át a nehezebb esetű kutyák rehabilitációjáig sok mindenről szó esett, így betekintést nyertünk abba, mennyire sokrétűen lehet segítséget nyújtani a menhelyen dolgozóknak, és az állatotthon lakóinak.

Interjú Komlós Tímeával és Breitenstein Gyulával

Zsolt: Kevdes Tímea, a menhely mellett te mivel töltöd az időd, mivel foglalkozol?

Tímea: Hétköznap a saját vállalkozásomat vezetem, hétvégén a menhelyen, mint önkéntes segítek, ez legtöbbször vasárnap délelőtt és este történik. A közös Falkafutásokon is igyekszem minél többször részt venni, hogy a versenyeken a Menhely színeiben a Menhelyt és Védenceit képviselve fussak. 

Zs: A menhely az mikortól vált az életed részévé?

T: Körülbelül három éve. Akkor is a futócsapattal kezdtem és utána maradtam itt önkéntesnek.

Zs: Elég sokan vannak úgy, hogy a futás kapcsán és az első versenyek után maradtak itt a csapatban.

T: Igen, ez így van. A menhelyen a hangulat családias, a csapat pedig egy folyamatosan bővülő és összetartó közösség. 

Zs: A menhelyet honnan és mióta ismered?

T: Én pilisborosjenői lakos vagyok, a szüleim, nagyszüleim is ide valósiak, így gyermekkorom óta tudom, hogy itt kutyákkal foglalkoznak, de akkor még nem jártam le. Egyszer egy esti futásomon az út szélén megállított Adrienn és Ildi és megkérdezték nincs e kedvem a menhely színeiben, a menhely csapatában futni. Természetesen igen mondtam és azóta nem csak futóként, de önkéntesként is részt veszek a menhely életében. 

Zs: Akkor, ha jól gondolom a futócsapat megalapulásával együtt az itteni csapat kezdetétől vagy önkéntes is.

T: Igen, már az elejétől.

Zs: Ami számomra nagyon fontos és már másoknál is megfigyeltem, illetve beszéltünk erről, hogy akinek van gyerek a családban, az általában ki szokta hozni, és elviszi versenyekre. Téged is szoktalak látni egy kislánnyal, ő a te lányod?

Timi az unokahúgával HDR-en
Timi az unokahúgával HDR-en

T: Nem, Ő az unokahúgom, a bátyám kislánya, Nekem egy fiam van. Az unokahúgomat szoktad látni a Junior csapatban a versenyeken kutyával futni, nagyon szereti az állatokat, főleg a kutyákat. Többször le is jön velem vasárnaponként segíteni a Menhelyre.  

Zs: Mondtad, hogy te egyedül is futottál. Neked is végigkiséri az életedet a sport?

T: Nem, én körülbelül 6 éve kezdtem el aszfalton egyedül futni, aztán ahogy elkezdtem egyre többet olvasni a futásról az állóképesség javításáról, a gyorsulásról, úgy bukkantam rá különböző kutyával futó csoportokra és ekkor gondoltam én is kipróbálom. Első kutyás futásom még a testvérem kiskutyájával volt, aztán futottam menhelyi kutyákkal és úgy 3 éve örökbe fogadtam Fügét, akire a facebookon találtam rá és Miskolc mellől hoztam el egy ideiglenes befogadótól, azóta Vele futok.

Zs: Te is úgy vagy ezzel, mint Andi, hogy kutya nélkül már nem szívesen futsz?

T: Igen, kutya nélkül már nem szeretek futni, de nagyon ritkán azért előfordul. Vannak versenyek amiken szeretnénk részt venni, de sajnos nem kutyás, ilyen például a Brutálfutás vagy a Spartan, itt esély sincs kutyát vinni az akadályok magassága vagy nehézsége miatt. 

Zs: A csapaton kívül és a HDR-en kívül egyéb versenyekre is nevezel?

T: Igen, amire csak lehet, amiket feldobnak a csoportba. Tavaly 14 versenyen voltunk.

Zs: Pont abban az évben amikor kitört a járvány?

T: Igen, mivel sokat lehetett virtuálisan teljesíteni. 

Zs: Egy pár szót a virtuális futásról, számodra ez mit jelent, mint lehetőség, és hogy éled meg?

T: Egyrészt egy nagyon jó dolog, mert motiválja az embert, hogy teljesen nem zárták el a lehetőséget a versenyektől. Másrészt hiányzik a csapat, hiányzik, hogy együtt vagyunk, hiányzik a drukk, meg a versenyek feelingje. Szóval nehezebb virtuálisan, de nem lehetetlen. Főleg ugye ahogy mi is, szabályokat betartva csoportosulunk öten-hatan és úgy teljesítjük a távokat kutyákkal egy előre megbeszélt helyszínen.

Zs: A futástól elkanyarodva kicsit beszélgessünk arról, hogy hétvégén mikor kijössz az állatotthonba, akkor milyen munkákat végzel?

T: Az elsődleges nálam a mosogatás. Ez valahogy így rámragadt. Illetve a melegedő rendbetétele. De ugyanúgy takarítom a kutyákat, a vizes edényeket, vagy az oviban elhagyott kutyagumit szedem össze. Szoktam sétáltatni, körbevezetni, ebédet osztani, azt nézem hol kél el épp a segítség és ott vagyok. Vasárnap este mindig jövök vissza estizni, ilyenkor minden kutyát megnézek, pótolom a vizeket, gyógyszerezek, vacsoráztatok, a melegedőben lévő kutyákat sétáltatom. Panziós kutyákat kiadok vagy épp beveszek, ez főleg nyáron szokott lenni, mikor a gazdik elmennek nyaralni vagy hazajönnek. 

Zs: A gyereknapokon, nyílt napokon is szoktalak látni, ott esetleg van valamilyen saját szereped?

T: Általában megbeszéljük a rendezvények előtt ki hol szeretne lenni és ott vagyunk. Volt, hogy chipet olvastam, oltási könyvet ellenőriztem, körbevezettem, kutyát adtam ki sétáltatásra vagy ételt-italt árultam, palacsintát, süteményt, gulyást, üdítőt.

Zs: A kitelepüléseknél is részt szoktál venni?

T: Igen, szoktam oda is menni. Azt is nagyon szeretem. Legtöbbször az Auchanban szoktuk adományt gyűjteni: tápot, konzervet, játékot, de sajnos a tavalyi évben ez is elmaradt a vírus miatt. 

Kitelepülésen a csapat
Kitelepülésen a csapat

Zs: A kutyaiskolába be szoktál csatlakozni?

T: Igen, járunk kutyaiskolába is Fügével, Adriennhez a haladó csoportba.

Zs: A rehabilitációban te is részt veszel?

T: Természetesen. Kiviszem sétálni az adott kutyát, az oviba labdázni vagy, ha nagyon fél az embertől, az emberi érintéstől, akkor beülünk a kennelbe pár finom falattal és türelmesen próbáljuk őket magunkhoz szoktatni. 

Zs: Az elmúlt pár év alatt mit láttál, mi számodra az, amin látod, hogy nagyon sokat fejlődött?

T: Egyre többen látogatnak ide. Egyre népszerűbb a menhely, egyre jobb és nagyobb a menedzselése és a promója, lépten nyomon belebukkanunk a menhely népszerűsítésébe. Sok lett a sulis, ovis, sokan jönnek családostul sétáltani. Az örökbeadott kutyák száma is évről évre nagyobb, illetve az is nagyon jó, hogy alapítvány lettünk, lett az adó 1% is. Szóval látványos a fejlődés.

A kutyák körülményei is egyre jobbak, látszik a kenneleken, az új óvoda is megépült. Mindig vannak tervek, és mindig ami megfogalmazódik az végig is van csinálva.

Zs: És mi az amit szívesen látnál, ha elkészülne, akár a közeljövőben?

T: Szerintem ami még szerencsés lenne, ha a melegedő körül lenne egy viacoloros járda, hogy ne hordjunk be sarat a melegedőbe mikor esik.

Zs: Tudtommal erről már szó van.

T: Tényleg? Az nagyon jó lenne.

Zs: Neked van innen a menhelyről kedvenc kutyás sztorid?

T: Nagyon sok sztorim és emlékem van a menhelyről, a kedvencem, amikor egy menhelyes kutyával futottam még 2018-ban Mártélyon az Irondog Man Kutyás Futáson. Gyakorolni sajnos nem volt időnk a versenyre, de ott végig nagyon fegyelmezett volt és figyelte minden mozdulatom, figyelt az akadályoknál, lejtőnél, emelkedőnél, szóval Onyx egy álomkutya volt, aki azóta már a boldog gazdis életét éli.     

De mióta itt vagyok nagyon sok kutya fordult meg a menhelyen és mind szerethető, mind gyönyörű. Én igyekszem a szívem kicsit bezárni mikor itt vagyok és látom a sok megtört lelkű, bágyadt szemű kutyát, mert szívem szerint mind hazavinném és örökbefogadnám őket.

Az egyik véde
Az egyik védenccel

Az viszont csodálatos mikor örökbeadás után a gazdival jönnek vissza boldogan, akár kutyaoviba, kutyasuliba vagy egy nyílt nap alkalmával, megismernek és örülnek Neked. Nem felejtik el ki gondozta őket, ki adott nekik simogatást, gyógyszert ha betegek voltak. Nehéz tőlük elválni, de Adriennék mindig nagyon alaposak és körültekintőek az örökbeadásnál, így tudjuk jó helyre kerülnek és a megfelelő gazdinál kezdik új életüket.

Nagyon jó, hogy van már Gazdisodtunk facebook oldalunk is és ott napi szinten követhető boldog kis életük akár fotó akár videó formájában. 

Zs: A záró kérdésem pedig az, ami mindenki felé, hogy mit üzennél azoknak, akik idelátogatnak akár önkénteskedni, vagy örökbefogadási szándékkal?

T: Jöjjenek, nagyon jó a hangulat, nagyon jó a csapat. Mindig van kit sétáltatni, munkát mindig tudunk adni. Aki egy picit is szereti az állatokat, az jöjjön nyugodtan, mert családias a hangulat és örömmel látjuk őket. 

Zs: Most pedig Gyulához fordulok, aki hétvégenként látható a menhelyen és a problémásabb, erősebb kutyák rehabilitációjával foglalkozik főként. De mielőtt előreszaladnék, mutatkozz be kérlek, mivel is foglalkozol mikor nem itt, a menhelyen vagy?

Gyula: Főállásban már 38 éve a BKV Zrt-nél jelenleg a Biztonsági Igazgatóságon mint csoportvezető dolgozom. A kutyákkal való foglalkozást önkéntesként végzem, mivel szeretem a kutyákat. Saját kutyám sajnos nem lehet, és úgy gondoltam, hogy ezzel a tevékenységemmel a menhelyen élő kutyák életét egy kicsit jobbá tehetem. Elviszem őket sétálni, szeretgetem, foglalkozom velük.

Zs: És hogyan kerültél a menhelyre?

Gy: A menhelyre véletlenül kerültem. Egy másik menhelyen voltam önkéntes, minden hétvégemet ott töltöttem és foglalkoztam a lelki sérült és viselkedés problémás kutyákkal. Egy szép napon közölték velem, hogy nem tartanak tovább igényt a segítségemre. 

Ekkor az ország több menhelyére elmentem. Volt ahová többször is. Főleg adományokat gyűjtöttem és vittem. Kutyákkal csak ritkán foglalkoztam, persze azért nem tudtam megállni és mivel nincs saját kutyám hiányoztak is. Majd egyszer egy ismerősöm, akit szintén eltanácsoltak arról a menhelyről ahonnét engem, szólt, hogy Ürömön szeretettel várnak. Közben láttam egy „búvár” kutyát, nevezetesen Aysát. Ő adta meg a végső lökést és két nap múlva már a menhelyen voltam, mint önkéntes sétáltató. Az első kutya nevére, akit elvittem sétálni Zoltánra emlékszem, de mindenki azt mondja, Petinek hívták.

Aztán végre elérkezett a pillanat amikor Aysát is megkaptam. Én úgy éreztem szerelem volt első látásra. Az ismerkedést követő második nap iskolába mentünk, sokat tanultunk egymástól. Ő egy fegyelmezett, okos kutya volt, hamar gazdihoz is költözött.

Zs: Hamar sikerült becsatlakozni és felvenni az itteni ritmust?

Gy: A menhelyen hamar befogadtak, ami nagyon jó volt. Bíztak bennem és hagytak a kutyákkal foglalkozni. Ha valaki megkérdezi mióta vagyok itt, nem is tudom megmondani. Nem számít, a lényeg, hogy minél hasznosabb tagja legyek a csapatnak. Mindenkitől tanulok. Nem vagyok kutyakiképző, se tréner, nincs ilyen irányú végzettségem és nem is ez az én feladatom. Én a lelki sérült és viselkedés problémás kutyákkal akarok foglalkozni, már azzal, aki megtisztel a bizalmával. 

Azért szeretek itt lenni, mert ha itt valakit egy kutya megharap, az biztos, hogy másnap már az ölében ül. Evvel csak azt akartam mondani, hogy az itt lévő emberek tudnak valamit, amit érdemes megtanulni.

Zs: A menhelyre nagyon sok különböző, sokszor hányattatott sorsú kutyus kerül be. Mennyi fordult már meg a kezeid között az elmúlt évek során?

Gy: Sok kutyával foglalkoztam hosszabb-rövidebb ideig. Mindegyik a szívemhez nőtt. Sokat örökbe is fogadtak (Aysa, Léna, Wolfi, Báró, Szutyi. Soufflé, Boss, stb.), vannak akik még várják az álom gazdit (Bex, Ámor, Johnny, Mikey, stb.) és sajnos vannak olyanok is, akik már nincsenek köztünk. Vito elvesztése nagyon megviselt. Az öreg, beteg kutya minden hétvégén úgy tudott várni és úgy szeretni, mint senki más. 

Az Ő gondozása is megmutatta, hogy nem akárhol vagyok, itt a menhelyen nincs altatás, a beteg, elesett kutyákat is a 25. óráig vigyázzák. Vito menhelyi történetét bárhol vagyok, bármilyen rendezvényen, ha kapok rá lehetőséget, én minden alkalommal elmesélem a történetét. Példaértékűen bemutatja az ember állatok iránti felelősségét és szeretetét. Emellett pedig megismerteti az emberekkel a menhelyen folyó munkát és az itt lévő emberek hozzáállását az állatokhoz.

Zs: Van kedvenc emléked a menhelyről, amire szívesen gondolsz vissza?

Gy: Egyik szép emlékem a 60. születésnapom, amikor futhattam az akkori kedvencemmel Lénával. Már ez is ajándék volt, de hab a tortán az volt, hogy kaptam egy egyedi pólót, ami nagyon megható volt és nagyon büszkén viseltem a futáson. Mivel Léna fényképe is rajta volt, azt gondolom Ő is tudta, hogy nagy nap van. Nem akarta abbahagyni a szeretgetést és nyalogatást.

Gyula Lénával
Gyula Lénával

Zs: Korábban mi már beszélgettünk és említetted, hogy nem itt kezdted a kutyázást, egy másik menhelyen is önkénteskedtél már.

Gy: Körülbelül tíz éve foglalkozom kutyákkal. A másik menhelyen, illetve mikor szabadúszó voltam, akkor azokkal a kutyákkal szerettem foglalkozni, akik lelki sérültek voltak, illetve viselkedésproblémásak voltak. Ez azt jelenti, hogy nem fogadtak el más kutyákat, iskolázatlanok voltak, nem tudtak pórázon sétálni. Illetve én a bullokat és a staffikat szeretem, nem tudom miért. Számomra ők azok a kutyák, akik a leghűségesebbek, legjobban oktathatók az én szempontomból. Ezért őket szoktam preferálni, ha lehetséges.

Zs: Daisynél volt egy eset.

Gy. Igen, Daisy egy nagyon támadó viselkedésű kutya. Az élet nem habos torta. Ezt arra mondom, hogy van olyan kutya, akit el kell engedni, tudomásul kell venni, hogy mi nem fogunk barátok lenni és nem sétálunk együtt.

Próbáltam vele egy közös hangot megtalálni mikor ide került, az első időszak sikerült is. Mikor hétvégenként jöttem, mindig várt rám. Kapott egy-két jutalom falatot még meg is engedte, hogy simogassam a fejét. A nevét mindig elfelejtettem, ezért babámnak hívtam. Aztán egyszer előfordult, hogy elkezdtem neki bevinni az ennivalót a kenneljébe, nagyon jó lett a kapcsolat, de soha nem néztem a szemébe. Aztán megtörtént aminek nem kellett volna. Kijöttem a kenneljéből és lehajoltam, aztán amikor visszanéztem találkozott a szemünk és akkor a nevén szólítottam. Na, ettől kezdve nem vagyunk barátok, ha meglát morog, ugat. Sajnálom, hogy vége lett a barátságnak.

Zs: Ez mitől lehetett?

Gy: Nem tudjuk, Adriékkal is beszéltünk már erről és nem tudtuk megfejteni. Daisy előéletét nem nagyon ismerem, de rajta vagyunk, hogy újra szocializálódjon, sétáltatható és örökbeadható legyen. Most Pálos Jani, az egyik önkéntes a nagy barátja, nagyon szurkolok nekik.

Zs: Említetted, hogy hatalmas pozitívum volt, mikor a születésnapodon futhattál a menhely színeiben.

Gy: Igen, én már ide tartozom és evvel is szerettem volna népszerűsíteni a menhelyet. Az akkori IV. kerületi polgármesternek is bemutattam Lénát és elmeséltem honnét jöttünk. Az élet azt hozta, hogy az akkori polgármester nem rég az Ürömi Állatotthontól fogadott örökbe egy kutyát.

Zs: Egyébként ezen kívül is futsz?

Gy: Nem, mivel nekem a térdeim nem bírják, már nem vagyok fiatal. Akkor azért futottam Lénával, mert ő nagyon szeretett utazni. Ebben a versenyben volt egy kis fricska is, mert az a menhely szervezte ahonnan én eljöttem, én pedig be akartam bizonyítani, hogy nekem mégis van szép és okos kutyám, aki szót fogad, sétáltatható, szeretnivaló. Kétszer vittem a helyszínre egyébként, második alkalomnál már tudtuk, hogy gazdis lesz Léna, így a gazdi és a menhely engedélyével vittem el erre a búcsúfutásra.

Zs: Szóval igazából szerettél volna egy szép élményt szerezni a kutyának.

Gy: Igen, nagyon élvezte, hogy ott sétálhatott. Mivel korábban értünk oda, sétálgattunk a lakótelepen és mindent megmutattam neki, amit arrafelé érdemes látni. A futás egyébként nem volt nagy táv, 2-3 kilométer, viszont egy nagy közösségben találkozott nagyon sok emberrel és kutyával, amit nagyon élvezett. Nagyon jó fej volt, imádott az autó hátsó ülésén utazni.

Az örökifjú és Léna
Az örökifjú és Léna

Aysáról mondanék pár szót, ha lehet. Ő egy másik kutyus. Nagyon örültem, mikor gazdához vitték. Őt, mikor iskolába vittem, nagyon ragaszkodott hozzám. Behíváskor négy öt méterekről ugrott a nyakamba, megdolgozva a derekeamat. Róla még azt kell elmondani, hogy nagyon jó terápiás kutya lehetne belőle. Egyszer elsétáltunk az Egri várhoz, ahol volt egy kisfiú, akinél nem volt kutyus mert későn jöttek (kirándulás a menhely által szervezve – szerk.), így egész végig Aysát vezette a várig, mikor odaértünk akkor meg is etette, a kisgyerek pedig nagyon kinyílt. A szülei is mondták, hogy ilyen dolgokat nem szokott otthon elmesélni, amit út közben elmesélt. De ugye ezeket nem nekünk mesélte, hanem a kutyának. Aysa nagyon jól tudta, hogyan kell gyerekekkel viselkedni. Sajnos ez a család nem a környéken lakik, ezért többet nem jöttek, én pedig ezt nagyon sajnáltam, mert a gyerek nagyon sokat kaphatott volna a kutyától.

Zs: Viszont lehet, hogy ezen felbuzdulva az említett család is elindul egy kutyás úton.

Gy: Így van. Ez egy nagy élmény volt a gyereknek, a nap végén mondta, hogy ő a legbüszkébb, mert neki van a legszebb és legokosabb kutyája akit ő sétáltat. Aysa is bújt hozzá, szeretgette, nagyon jól viselkedett, a gyereken pedig látni lehetett, hogy felejthetetlen lesz az élmény a számára.

Zs: Mi már később kerültünk ide, ezért a hatalmas nagy fejlődéseket nem láttuk első kézből. De az egyik frissebb, aminél már itt voltunk, Maci Laci kifutója, ugye.

Gy: Így van, az egy hatalmas nagy dolog és milyen büszkén sétál benne amikor odamegyek hozzá! Igen, tudja, hogy ilyenkor kap valami finomat. Az új ovi is, így akkor tulajdonképpen van egy külön ovi, ahol tudok a kutyákkal foglalkozni. Volt már olyan, hogy egyszerre tíz kutyával foglalkoztam a felső oviban. Ez a fajta szocializáció azért jó, mert így a kutyák megtudják mit jelent közösségben élni. Egy másik hatalmas nagy fejlődés, ugye mikor a kennelek teteje le lett cserélve, meg elég nagy rendezés történt itt a területen is. Áttekinthetőbb, szebb lett az egész.

Én azt látom, hogy jönnek emberek, megcsinálnak valamit majd elmennek. Utána újra jönnek és megint csinálnak valamit. Szóval van, aki nem szeret vagy nem akar a kutyákkal foglalkozni, de a menhelyen szeretne valamit úgymond alkotni. Nagyon jó példa volt Vito esete, ugye voltak itt emberek akik csak azért jöttek, hogy vele sétáljanak, pokrócot vigyenek neki. Volt egy srác, aki csak azért jött, hogy ki-be hozza Vitot mikor már nem tudott járni a kutya. Dénes fölvette ölbe, kivitte, visszavitte, a kutya pedig nagyon boldog volt, hogy kint lehetett az udvaron. Azokon a hétvégéken hála istennek mindig sütött a nap, így mindig élvezhette, hogy kint lehet és nem bent van a kennelben, vagy a melegedőben.

Zs: Szóval te is úgy látod, hogy itt mindenki a kutyákért van.

Gy: Így van. Valaki csak hoz valami apróságot, akár ennivalót, szénát, szalmát vagy forgácsot, vagy olyan dolgot, amit már ő nem használna pl. régi pokrócot, de itt fel tudjuk használni. Nagyon jó példa mikor jött a Kelenvölgyi FC lány csapata, ők hoztak vagy 100 labdát aminek a kutyák nagyon örültek. Mivel sokat hoztak, nem volt baj, hogy szétrágták, mert mindig van következő. Szóval van, aki nem feltétlen akar kutyát sétáltatni, de egyéb munkában kiveszi a részét. Festenek, szemetet szednek, nagyon sokmindent megcsinálnak. 

Boldog pillanat az állatotthonban
Boldog pillanat az állatotthonban

Zs: Téged mi motivál a leginkább, mi az, ami miatt kutyázol minden hétvégén?

Gy: Miért csinálom? Talán azért, mert ha egy neveletlen kutyából jó kutya lesz, gazdihoz költözik és évekig együtt élnek szeretetben, boldogságban, na, akkor mondhatom: ezt megcsináltam.

Zs: A nyílt napokon és gyereknapokon van külön munkád?

Gy: Igen, akkor én végig szoktam vinni a látogatókat a kennelsoron, beszélek a kutyákról, illetve meg szoktam nekik mutatni, hogyan lehet az egy soros láncból nyakörvet készíteni, vagy miért van a pórázon sárga szalag. Azt is el szoktam magyarázni, hogyan vezetjük a kutyát, szóval az alapvető dolgokat, hogy sétáltatásnál, ha másokkal vagy más kutyákkal találkozunk akkor mire figyeljünk, kihez lehet vagy nem lehet odaengedni a kutyákat. Ezek általános dolgok, amit minden embernek tudni illik aki kutyát sétáltat.

Zs: A sárga szalagot elmondanád kérlek?

Gy: Örömmel. A porázon egyetlen szalagot szoktunk használni, a sárgát. Ez egy nemzetközileg elfogadott és használt szalag, aminek a jelentése az, hogy a póráz végén levő kutyának nagyobb személyes térre van szüksége. Ez jelentheti azt, hogy nem szocializált, tehát lehet hogy kutyára vagy emberre támad. De azt is, hogy a kutya betegséggel küzd, képzés vagy rehabilitáció alatt áll, vagy csak egyszerűen nem akarják, hogy másik kutya odajöjjön. Fertőzött kutyákat nem viszünk közösségbe, de az utcára levisszük őket is ugye, és erre is oda kell figyelni. Tehát, ha az ember ilyen sárga szalagot lát, nem megy oda, nem engedi közel a saját kutyáját.

Zs: És te mit üzennél annak, aki önkéntesként vagy csak látogatóként ide jön?

Gy: Én mindenkinek azt mondom, jöjjön el ide, nézze meg, hogy itt milyen élet folyik, mit csinálnak itt az emberek, hogyan viszonyulnak egy kutyához, vagy kutyákhoz. Én biztos vagyok benne, hogy ha valaki egyszer eljön, akkor el fog jönni máskor is. Ha nem is sétáltatni, de azért, hogy valamit segítsen. A nyílt napok is nagyon jók, összekovácsolják az embereket, vannak olyanok, hogy ilyen nyílt napon köttetik egy-egy barátság, amiből később egy visszatérő segítő lesz. 

Aki pedig örökbefogadási szándékkal jön, azoknak mindig azt mondom, ne válasszanak előre kutyát, sétáljanak el a kennelsorok mellett, majd a kutya kiválasztja őket. Erre már nem egy példa volt.

 

Török Zsolt, 2021. március