Interjú az állatotthon önkéntesével, Németh Vikivel

Interjú az állatotthon önkéntesével, Németh Vikivel

Az Ürömi Állatotthon önkéntesei közül sokan sokféle területen ténykednek, mostanra már a szerepek nagyjából rendeződtek, mindenkinek megvan a maga feladata és helye a mindennapokban.

Soronkövetkező beszélgetőpartnerem viszont egyik lábával a menhelyen, másikkal a kutyaiskolában tölti mindennapjait, szerves részét képzi mind a bajbajutott kutyusok mentésével járó fáradságos munkának, mind a kutyaiskolába járó kutyusok és gazdik képzésének. Egyszerre önkéntes, adminisztrátor, kiképző és még hűséges társa is a menhelyről származik.

Interjú Németh Vikivel.

Zs: Kedves Viki, te mikor és hogyan kerültél ide a menhelyre?

Viki: Én úgy kerültem ide, hogy az Állatorvostudományi Egyetem biológus szakára jártam, ahol megcsúsztam pár félévvel és hirtelen rengeteg szabadidőm lett, amit valami hasznossal szerettem volna eltölteni. Ez 2017 januárban volt. Úgy döntöttem, hogy keresek valamilyen munkát a közelemben, lehetőleg olyat, ami állatokkal kapcsolatos, hogy “témánál” maradjak. Facebookon találtam meg Adriennék hirdetését, amiben gondozót kerestek a menhelyre. Eljöttem, megnéztem, szimpatikus volt és én is nekik, a többi pedig már történelem. 

Zs: Akkoriban még a nagyobb átalakítások előtt járt a menhely, igaz?

V: Igen, akkoriban még szinte semmi nem volt itt. Volt talán 3 konténerünk és egy lyukacsos lakókocsi, a vizet az aknából kellett húznunk, télen kinyitni, elzárni, aztán letakarni újra, hogy ne fagyjon el a slag. Abban az évben kemény tél volt, -10-15 fokokkal. A főzéshez és melegítéshez használt gázpalackokba is többször szinte belefagyott a gáz. A vizet egész nap gázrózsán melegítettük hatalmas lábasokban itatáshoz és mosogatáshoz is, amit tejes ládákban csináltunk. Volt, hogy mire az edényekkel végeztem, lilák voltak az ujjaim a jéghideg vízben, amit előtte forrón öntöttem a ládába. A melegedő előtt ráadásul a mellékhelyiség is csak egy hagyományos pottyantós volt, szóval a hidegben többször is meggondolta az ember, hogy mit is szeretne. Melegedni is az egyik konténerbe ültünk be az otthonról hozott dolgokkal. Fűtve nem volt, de legalább szélvédett helyen majszoltuk az ebédet. Nagyon más világ volt, azóta azért nagyon sok minden megváltozott, aminek nagyon örülünk.

Zs: Szóval gyakorlatilag te az egyetemi évek alatt kerültél ide, akkor még nem volt fő állásod. Most mi a helyzet?

V: Befejeztem a BSc-t, de a passzív évem alatt elvégeztem a kutyakiképző tanfolyamot, hogy legyen egy másik szakmám is. Ezzel egyrészt a kutyasuliba is be tudtam segíteni, másrészt a menhely számára is, hiszen tudjuk, hogy sok kutya úgy kerül be, hogy kevés vagy semmilyen szocializációja, képzettsége nincs, sokuk pórázt is alig látott életében. Aztán visszamentem két évre még a mesterképzésre, de közben itt a kutyasuliban is oktattam, amolyan félállásban. Most, hogy tavaly nyáron elvégeztem az MSct és befejeztem az egyetemet, teljes állásban kutyázom.

Zs: Ahogy említetted, a kutyasuliban és a menhelyen is ott vagy. A kutyasuliban mi a dolgod? 

V: Amikor elkezdtem a tanfolyamot, gyakorlásként Adrienn és Laura mellé álltam be, először megfigyelőként, aztán besegíteni sulis órákat tartani. Aztán idővel egy-egy órát tartottam Kucsera Timivel közösen, aki velem együtt csinálta a kiképző tanfolyamot. Kb. két évig kezdő és középhaladó órákat tartottunk felváltva vagy épp közösen Laurával és Timivel. 2020 nyara óta én csináltam a kutyaovit, óvónéni lettem, de ezt most átvette Ildi, úgyhogy ismét főleg sulisokat oktatok, de a csoportos órák mellett bentlakásos és egyéni képzéseket is csinálok.

Zs: A kutyaoviról részletesebben mesélnél? Mi a különbség az iskola és az ovi között? Mik a célok és mitől függ ki kerül oda, illetve mikortól mennek át suliba a kutyusok?

V: Én azt szoktam mondani, hogy az ovi az alapozás mindenre. Kb. 4 hónapos kortól, amikor már minden oltásuk megvan, jöhetnek a kölykök és itt kapják meg az alapvető szocializációt. Megalapozzuk a későbbi engedelmes feladatokat, nagy hangsúlyt fektetünk a játékra és motivációra, koncentráció építésére, behívásra, illetve sokat beszélgetünk a gazdikkal is alap dolgokról, legyen az etetés, séta etikett, állatorvosi alapok vagy otthoni problémák megoldása. A különbség a sulihoz képest, hogy ott már koncentrált és fegyelmezett munkát várunk el, itt még inkább játékos, rövid feladatok vannak, illetve sok játék a kutyáknak egymás között, mert nagyon fontos lesz számukra a későbbiekben, hogy fiatalon elsajátítsák a helyes játékot és más kutyák jelzéseit értelmezni tudják. Ez a gazdiknak is lényeges, mert ők is megtanulják, hogy a kutyák egymás közötti kommunikációjában milyen jelzés mit jelent, illetve már ilyenkor elkezdjük a kontrollt építeni: így, ha kicsit hevesebb vérmérsékletű kutyájuk van, később első szóra leállítható lesz, meg tudják előzni a baleseteket.

Az, hogy ki mikor kerül át a suliba nagyban függ a kutyától és a gazditól is. Általában 6-7-8 hónapos kor körül szoktuk őket átvezetni, amikor azt látjuk már a kutyán, hogy igényli a komolyabb feladatokat, elég felnőtt már fejben ahhoz, hogy tudjon koncentrálni hosszabban, de ez sem egyik napról a másikra történik. Van egy átmeneti időszak, amikor váltva járnak a két csoportba. Természetesen a tanulás és fejlődés sebességében az is közrejátszik, hogy a gazdik mennyit gyakorolnak otthon. Ahogy Laura interjújában is elhangzott, van kutya aki gyorsabban, van aki lassabban tanul és érik. Akár az ember gyerekek. 

Zs: Térjünk át a menhelyre is, hiszen nem csak a kutyasulival foglalkozol. Mikor itt elkezdett alakulni a csapat, akkor te bekerültél az adminisztrátorok közé is.

V: Igen, ez igazából úgy jött ki, hogy mivel akkoriban nekem sok volt a szabadidőm, Adriéknak pedig a napi rohanások mellett kevesebb ideje volt, ezért elkezdtem foglalkozni ezzel is. Üzeneteket kezeltem, Facebookon tevékenykedtem, a kutyák albumjait adminisztráltam, illetve a már gazdis kutyák fotóit szerkesztettem meg és töltöttem fel. Azóta ez bővült és alakult, többen vagyunk már adminok, jobban eloszlik a munka, de a mai napig sok mindent én csinálok. Emellett ha engedi az időm, a kitelepüléseken és rendezvényeken is igyekszem ott lenni, ahová Noir is jön velem, ha tud.

Zs: Akkor térjünk ki Noir-ra is.

V: Na, hát ő volt a meglepetés az egészben. Ő 2017 június végén került be a menhelyre, kb. fél éves kajla tiniként. Ürömön a főtéren, az iskola környékén találták. Pórázzal a nyakában szaladgált és bár chip volt benne, egy darab adat nem volt regisztrálva, úgyhogy nem tudtuk hazajuttatni. Fél évig kerestük a gazdáját, hátha valaki rátalál. Ez idő alatt egy érdeklődő sem volt iránta. Már akkor nagyon jó kutya volt, kivéve a kennelben, ahol elviselhetetlen módon pörgött, teli torokból kiabált, ha csak ránéztünk. Szinte döngette két lábon állva az ajtót, ha mentem takarítani, hogy “Végre, ember! Foglalkozz velem! Szeress!”. Pálos Jani a mai napig emlegeti, hogy mennyire utálta takarítani. Csendben jegyzem meg, én is. [nevet]

Aztán elkezdtem a kiképző tanfolyamot amihez kellett egy kutya, mert bár mindig is szerettem volna, sajátom ekkor még nem volt, sosem voltak olyanok a családi körülmények. Gondolkodtunk, hogy a menhelyről kit lehetne elvinni, akit talán nem visznek ki a kezem alól a fél éves tanfolyam alatt új gazdik, de mégsem egy nagyon nehéz eset, rossz háttérrel. Ropi volt az egyik opció, de vele már Ildi elkezdett dolgozni, nem akartam belerondítani. Aztán Laura és Adri felvetette, hogy van ez a nyers kutya, még nincs egy éves, semmit nem tud, kajára jól motiválható, senki se jelentkezett érte még, vigyem el őt. Mondtam hogy jó, legalább kiképzem a következő gazdájának, hátha kezelhetőbb lesz a kennelben is. Ez végül így is lett, csak nem úgy, ahogy eredetileg elképzeltem.

Fél évig dolgoztam vele, szinte minden nap takarítás közben egy órát rászántam, hogy haladjunk és fejlődjünk. A tanfolyam felénél már vicceskedve kérdezgették a többiek, hogy mikor jöhetnek hozzánk kerítést építeni, meg, hogy mikor viszem őt haza. Én eleinte tiltakoztam, nem kell nekem kutya, hát van itt a menhelyen elég, mindegyik egy picit az enyém, lesz neki majd jó családja stb., aztán végül jól rám ragadt. Elvégeztük a tanfolyamot, levizsgáztunk és én azzal a lendülettel haza is hoztam. Lassan három éve velem van, azóta pedig BH vizsgája van, két Rally Obedience vizsgát is letettünk és megszámlálhatatlan futóversenyen futottunk együtt. Bár a menhely számára mindig is második otthon lesz, ha fent vagyok, szinte mindig jön velem.

Zs: Akkor ez is egy menhelyi szerelem.

V: Igen, egy nem szokványos szerelem, “rajtam ragadt”, de semmi pénzért nem adnám oda senkinek.

Zs: Kicsit térjünk vissza az adminisztrációs részére a dolgoknak. Az neked mennyi munka és jelenleg hogy csinálod?

V: Főleg szabadidőmben, esténként tudok vele foglalkozni. Ilyenkor válaszolgatok e-mailekre, Facebook üzenetekre. Illetve mikor Ildi vagy más megírja a gazdikeresők szövegét, azokat szoktam feltölteni a fotóiddal Facebookra és a menhely honlapjára is. A gazdisodott kutyusokat pedig táblázatban követem és ha letelt a próbaidő akkor őket is felteszem az oldalra és honlapra a gazdis albumokba. Feladat és üzenet mennyiségtől függ, mikor mennyire nehéz ez és hány órát vesz igénybe egy nap. Emellett a kutyasulis Facebook oldalt és két hozzátartozó csoportot is én kezelem (bár azt sem egyedül).

Zs: Illetve ne felejtsük el, hogy ha bármiféle hosszabb szöveganyag van, akkor mindenki hozzád küldi átnézésre.

V: Igen, mondhatjuk, hogy többek között én vagyok a lektora az oldalnak. 

Zs: A menhelyre visszatérve, a kutyák szocializálásában mennyire veszel részt?

V: Mivel mostanában az ovisokkal foglalkoztam főleg, ezért kevésbé, mint szeretném. Azért hétköznap vagy hétvégén ha sétáltatnak, futnak, akkor igyekszem minél többször érdeklődni a kutyák után azoknál, akik épp kivitték őket, hogy hogy fejlődnek, mi a helyzet velük, mit tapasztaltak, hogyan viselkedett az adott kutya. Van egy két önkéntes, aki egy-egy kutyába nagyobb energiát fektet, hozzájuk is oda szoktam menni beszélgetni, hátha egy-egy tanáccsal tudom segíteni a munkájukat. Fontos, hogy folyamatosan nyomon kövessük a védenceink fejlődését és ha bármi furcsát, újat észlel valaki arról tudjunk és erre reagáljunk, ha szükséges. 

Zs: Itt szóba jött a futás. Te is részt vettél már pár versenyen, illetve szoktál futni is. Ez hogy kezdődött nálad?

V: Én úgy kerültem bele a csapatba, hogy a második Hard Dog Race-en, amin a menhely is indult, a kitelepülős sátornál voltam segéd. Nagyon megtetszett a HDR hangulata, aztán jött Noir és elkezdtünk mi is futni. Gyorsan rájöttem, hogy imádja ezt, szeret futni, kúszni-mászni, dagonyázni és mindenféle hülyeségre rá lehet venni. Sajnos a felkészüléseken mostanában kevesebbszer veszünk részt, mint szeretném időhiány miatt, de a versenyeken igyekszünk mindig ott lenni és magunkhoz képest jól teljesíteni. 2020-ban az őszi HDR Base-en a Valkűrök csapatával felfutottunk a dobogó 3. fokára, erre nagyon büszke vagyok.

Zs: Noir-ról sok minden kiderült az évek során, mostanában szoktam látni őrző-védő foglalkozásokon is. Ez hogy jött?

V: Amikor jártunk a kiképző tanfolyamra, a tananyag részét képezte, hogy az őrző-védő alapjaival is megismerkedjünk elméleti szinten. Végig néztünk egy-két alkalmat, akinek olyan kutyája volt, vagy kedve volt, ki is próbálhatta. Akkor, ott Noir nem reagált semmire, békésen végigaludta a lábamnál a csattogást és ugatást és ez éveken keresztül így volt. A kutyasulis bemutatókon Judy (Attila és Adrienn egyik kutyája) munkája abszolút nem érdekelte, pedig ő aztán tud teli torokból trillázni. 

Tavaly elkezdtem a zsákmányszerző ösztönét fejleszteni, többet apportozni, labdázni, huzakodni vele. Aztán nyáron egy bemutatón Judy munkájába beleugatott, ami meglepett, mert alapból szinte néma kutya. Ha nem hisztiről van szó szinte sosem ugat. Na, gondoltam, ha most elindult benne valami, akkor próbáljuk ki, most mit szól hozzá. Kiderült, hogy nagyon élvezi ezt az egészet és nagyon szépen fejlődik. Én voltam a legjobban meglepve, amikor két alkalom után már kart fogott. 

 

 

Ebben a sportágban nincsenek verseny vagy vizsga céljaink, de nagyon élvezi, illetve a kézbentarthatóságát és ösztönkontrollját tudom fejleszteni vele, ami nem hátrány egy olyan kutyánál, aki előtt ha macska fut akkor lehúzzák a rolót… Mellette, pedig szeretem, hogy ő szereti és nem mellesleg kiválóan lefárasztja. A fáradt kutya pedig jó kutya, ugyebár…

Zs: Mindent a kutyáért. Hatalmas motivációs faktor tud lenni egy kutya az ember életében.

V: Igen, futni se futnék, ha ő nem lenne. Minden kutyátlan versenyen amire rávesznek a csajok nyögök, hogy ez hülyeség, kutya nélkül nincs is értelme futni.

Zs: A kitelepüléseket említetted, arról még mondanál pár szót?

V: Persze. Ildi és Zsófi is már beszélt róla, hogy milyen sok munka van egy-egy ilyen alkalom mögött. Én, ha megyek, akkor általában szórólapozni szoktam vagy a standnál tartom a frontot, ahová az érdeklődők érkeznek. Az adományozók egy részével sokat beszélgetünk ilyenkor, akár a menhelyről, örökbefogadásról vagy éppen a kutyasuliról. Vannak olyan alkalmak, amikor a sulival engedelmes és őrző-védő bemutatókat is tartunk, ezeken Noir is ott van, hiszen, ahogy már mondtam, BH vizsgája is van és az egyik ékes példája annak, hogy nem kell ahhoz feltétlen törzskönyves, pedigrés kutya, hogy jó eredményeket lehessen elérni.

 

De felelős állattartásról is szoktunk előadást tartani óvodákban, iskolákban, ahova sokszor szintén elkísér, mert nagytestű és fekete, ami sokaknak mumus, de emellett nagyon kedves, úgyhogy ezt is megtapasztalhatják a gyerekek, hogy nem kell a színe és mérete miatt félni tőle.

Zs: Nyílt napokon vagy gyereknapokon hol találkozunk veled?

V: Ez elég változó. Az egyik gyereknapon az egész napomat a kapunál töltöttem, ahol az emberek tenyerét festegettem, hogy egy pacsit adhassanak a felelős állattartásért egy hatalmas lepedőre. Sokszor voltam a kennelekhez beosztva, ahol az érdeklődőknek mutattam be a menhelyen lakó kutyáinkat és meséltem nekik mindenkiről. De voltam már mindenes lótifuti, ha bármi volt, szaladtam intézni, felügyeltem már a pályán sétáltatókat, hogy mindenkivel minden rendben legyen, ellenőriztem már a kapuban chipeket és oltási könyveket is vagy épp ebédet és innivalót vittem az önkénteseknek a standjaikhoz.

Zs: Így, hogy az átalakulás részese voltál, számodra mi volt az, ami nagy segítség, aminek nagyon örülsz?

V: A melegedőnek mindenképpen. Az egy hatalmas segítség a gondozók és mindenki számára, hogy télen melegben tudunk mosogatni, fel tudjuk olvasztani az elfagyott végtagokat, meg tudunk inni egy forró teát és nem fagy be a hátsónk sem a pottyantóson. A műtött kutyáknak is nagyon jó, hiszen melegben, steril helyen tudnak lábadozni, az idősebb vagy az ízületi gondokkal küszködő kutyusoknak is nagy segítség, ha be tudjuk őket hozni legalább éjjelre a hidegből. De egy kicsit számomra személyesebb boldogság, hogy a pálya aljára elkészült a második futtatónk, egy másik ovi. Így egyszerre két helyen tudunk dolgozni. Hétvégén, amíg mi lent órát tartunk, a menhelyes kutyákat fent, a régi oviban el tudják engedni kicsit szaladgálni, így nem vesszük el egymástól a helyet és lehetőséget.

Zs: És mi az, amit szeretnél látni a jövőben, ami segítené a munkákat?

V: Én nagyon szeretném ha megépülhetne itt egy kis klubhelység, erről már volt szó Ildi interjújában. Nagyon jó lenne oktatási programokhoz, előadásokhoz vagy rendezvényekhez ha lenne egy félig zárt, árnyékos hely, ami akár télen fűthető is lenne. Illetve a kennelek aljzatának lecserélése, a gyantázás amiről szintén szó volt már. Van egy-két kennel, amit körülményes szépen tisztán tartani. Mi igyekszünk maximálisan fenntartani a higiéniát, de jól jönne egy kis fejlesztés ezen a téren is, hogy megkönnyítse a munkát.

Zs: Neked mi a kedvenc kutyás sztorid a menhelyről? Noir nem ér.

V: Francba. Na, jó. Mivel Rexet már Jani ellőtte, Maci Lacit pedig Zsófi, mondok mást. Volt egy kutyus amikor idekerültem, akit nagyon szerettem, ő volt Bugdács, az első nagy menhelyes szerelmem. Ő egy (talán) husky – labrador keverék kutyus volt, hál’ Istennek lassan 4 éve boldog gazdis. Róla azt kell tudni, hogy nagyon félt a vihartól. Egyik nap takarítottam a külső körleten és láttam, hogy Borosjenő felől kezd borulni az ég és a távolban villámlik. Néhány perc múlva hallottam, hogy nagyon ugatnak a kutyák a belső körletben és perceken át nem hagyták abba, úgyhogy benéztem, mi a helyzet. Ekkor láttam, hogy Bugdács ott rohangál körbe-körbe a kennelek közt. Bementem, elkaptam és elindultam vele a kennelje felé, majd ledöbbentem, hiszen alul-felül zárva volt a retesz az ajtaján, sehol semmi nyoma a szabadulás útjának. Nem igazán értettem, hogy jutott ki, sosem volt egy Houdini típus. Megvontam a vállam, visszatettem a helyére, aztán kimentem és folytattam a dolgomat, majd pár perc múlva megint ugatást hallottam. Újra beszaladtam a kennelekhez és rajtakaptam: abban a kennelben kb. 20 centi magas rés volt az ajtó és a plafon között, Bugdács pedig ezen a résen, lapjával préselte épp ki a körülbelül 35 kilós testét, lábaival mindenfelé kapálózva küszködött teljes beleéléssel. A fél teste kilógott már mikor rákiabáltam, hogy “Mit csinálsz?!”, erre ő megfagyott a levegőben, tágra meredt szemekkel rámnézett, majd visszacsusszant a kenneljébe és leülve, Csizmás kandúrt megszégyenítő boci szemekkel nézett rám, hogy “Én? Semmit”. Na, utána nagyon gyorsan egy másik kennelbe került és szóltunk a gazdijelölteknek, hogy nagyon vigyázzanak majd rá, ha vihar jön. Én pedig a takarítással végezve legalább fél órát ültem bent vele kennelben, hogy kicsit megnyugodjon.

Zs: Volt még valamilyen nagyobb élményed a menhelyen?

V: Elég sok kutyus ment már keresztül rajtunk aki rossz állapotban került be. Nekem Ámor az egyik szívem csücske, akit rettenetes módon sajnálok. 2017 júliusa óta itt van, nem sokkal Noir után került a menhelyre, az első képeket még én csináltam róla a bekerülése után egy héttel. Amikor Adriék elhozták siralmasan nézett ki, csont és bőr volt, foltokban hiányzott a szőre, de a lelke olyan volt, mint egy kölyökkutyáé. Akkor csak legyintettem, hogy ugyan, ez a gyönyörű, kedves, fiatal kutya biztos heteken belül talál gazdit. Ez három és fél éve volt…

Vérzik érte a szívem, mert nem egy egyszerű eset. Előző helyén nagyon pici kennelben élt, a saját ürülékén és minden egyéb szeméten. Rettenetesen szocializálatlan, nagyon sok mindentől tart a mai napig, bizonytalan és nagyon lassan nyit idegenek felé, de akit szeret ahhoz bújik, mint egy macska és szinte könyörög a simogatásért. Gyula rengeteget dolgozott és a mai napig dolgozik vele és nagyon nagy hálával tartozunk ezért neki. Minden hétvégén jön és kiviszi sétálni a mezőre, játszani az oviba és Ámor lassan, de biztosan fejlődik, de ez az élet neki kevés. Nekem az egyik nagy álmom, hogy Ámor találjon egy olyan gazdit, aki türelmes, de határozott vele és utat mutat neki, hogy szépen ki tudjon végre nyílni és igazán boldog lehessen, ahogy megérdemelné.

Zs: Akkor zárszóra, aki ide látogat hozzánk, az mire számítson?

V: Mindenkit nagy szeretettel várunk. Mindig nagyon örülünk ha valaki segítőként érkezik, legyen az egy sétáltatás, simi, futás. Néhány jó szó, egy facebook komment vagy megosztás is sokat számít. Illetve a jókedv és a nyüzsgés garantált, főleg hétvégén. Itt sosem lehet unatkozni.

 

Török Zsolt, 2021. február